Sajnos a fenti képhez nincs sok közöm, maximum annyi, hoga a Kana művésznevű felettébb csinos hölgy pénteken az Agehában rendezett Adam Beyer és Cari Lekebusch nevével fémjelzett techno partin kevert a kisteremben (és hozzá kell tennem, hogy meglehetősen jól, mert hajnali kettőkor kezdett csak gyanús lenni, hogy valószínűleg nem a nagyteremben vagyok).

Mivel az Ageha nem egészen a belvárosban van, hanem kifejezetten valami indusztriál-raktár környéken, kicsit korán indultam el, hogy vissza tudjak metrózni ha esetleg nem találnám meg. Mivel képtelenség eltéveszteni (leszáll az ember a metróról Shin-Kibában és elindul a híd felé), egyből odataláltam és kb még sehol senki nem volt. Valószínűleg ez vezethetett ahhoz a vicces jelenethez, hogy a bejáratnál a szekuriti megkérdezte hogy én is fellépek-e.

Természetesen ismét képtelenség volt nem megismerkedni bennszülött lányokkal (higgyétek el, itt a teljes passzivitás sem segít, sorsát senki sem kerülheti el - na de persze ki akarja :)), aminek az lett a vége, hogy meghívtak valami Beach partyra jövő hét végén. Azt nem tudom hol lesz meg mikor, de valaki majd biztos lefordítja a flájert. :D

Szóval jó a hely, jó a zene, nincs tömeg és nincs disznóól se, mert menetközben takarítanak, de itt nem is dobálja szét senki a cuccokat úgy, mint otthon. Sugoi!

Ma elmentem a Nishi-Shinjukuban található tokiói városházára (becenevén Tocho), hogy megnézzem milyen a kilátás a 45. emeleti obszervatóriumból. Azt kell mondanom, hogy az épület jó adottságai ellenére (243 méter magas) sajnos a lehető legrosszabb választás ha a város fényeit szeretnénk megnézni, ugyanis túl világos van odafent és az ablakokról - amiből egyébként sincs túl sok - minden visszatükröződik.Fotózáshoz állványt nem lehet használni, de nincs is rá szükség, mert fényképezni a fentiek miatt teljesen értelmetlen. Az egyetlen pozitívum, hogy ingyen fel lehet menni, de az összes többi tokiói kilátó - amelyeket szintén be fogok mutatni - minden tekintetben magasan veri. Ezt az épületet kívülről kell csodálni.

Valószínűleg Japán a világon az egyetlen hely, ahol az aprópénznek értelme van, ugyanis lépten-nyomon valami automatába botlik az ember, amibe beleszórhatja. Üdítőital-automatából van a legtöbb, de mint Douglas S. Mann oldaláról kiderül, a japánok fantáziájának semmi sem szabhat határt.

Ha a legújabb elektronikus kütyük, játékok, képregények és rajzfilmek érdekelnek, akkor irány a szimplán electric districtnek becézett Akihabara, ahol igen nagy számban találhatók olyan üzletek, amelyek kínálatát látván minden magára valamit adó kocka elsírja magát gyönyörűségében.

De talán nem is az elektronikai cuccok a legdurvábbak, hanem az őrületes mennyiségű manga/anime és a hozzá tartozó kiegészítők, poszterek, art bookok, meg minden amit el lehet képzelni. Ezekkel nem egy többemeletes áruház van tele. Külföldre csak a töredékük jut el, ugyanúgy mint azoknak a PS2-es játékoknak az esetében, amiket itt a kirakatokban lehet látni. Ez egyébként elég nagy kár, mert a japán játékok általában ötletességben szarráverik a konkurenciát. Nem csoda, hogy senkinek nem kell itt az Xbox360 és mindenki inkább Nintendót vesz. Az MS belerakhatja a világ legdurvább prociját is akár, lelke sose lesz a gépnek. Konzol egyenlő Japán. ;) Szerencsére egy-két gyöngyszem azért eljut külföldre, lásd Katamari Damacy vagy a mostanában megjelent PSP-s Loco Roco.

Akihabarában sok bolt egyébként direkt turistákra szakosodott, csomó helyen lehet adómentesen vásárolni, csak aztán persze mindenképpen ki kell vinni a cuccot az országból. A múltkor egy magyar nyelvű használati utasítással is ellátott digicamet találtunk az egyik boltban, szóval akadnak itt meglepetések bőven.

Miután az ember órákat bolyongva lejárta a lábát ezekben az üzletekben, természetesen jön a kegyelemdöfés, ez pedig a környék fölé tornyosuló Yodobashi áruház. Sajnos a méreteiről nem rendelkezem információkkal, de megőszül az ember míre felmozgólépcsőzik a legfelső szintre. Kicsit drága, viszont a fotó osztályon bármit ki lehet próbálni meg meg lehet fogdosni, még a legdrágább gépeket és objektíveket is, de egy emelettel feljebb lehet nyomogatni a legújabb HD cameket is, nem beszélve a DJ cuccokról.

(Ja, ha valakinek nem volt elég a csíkos zoknikból a Comiketen, az nyugodtan beülhet a környéken levő számtalan maid café egyikébe, ahol a cselédlány mánia keretében szépen kiöltözött felszolgálókkal lehet találkozni. Warning: állítólag nem túl szórakoztatóak és még a fotókért is fizetni kell, úgyhogy nem biztos, hogy megéri.)

A mai napom nem volt tűl hatékony, töredéke valósult meg annak, amit elterveztem. Ennek főleg az volt az oka, hogy lemerült az utolsó Canon aksim is és nem volt átalakítóm a konnektorhoz, hogy a töltőt be tudjam dugni, ezért el kellett mennem venni egyet. Aztán kiderült, hogy egyébként nem is kell, mert az amerikai cuccokat simán be lehet dugni (persze azért ezt jobb ellenőrizni, nem mindenhol ugyanaz a feszültség van), úgyhogy sok értelme volt elmenni a világ végére érte... Viszont ugyanott vettem egy állványt, és ez jó!

Gondolkodtam, hogy az elcseszett nap után miről írjak hogy legyen kontent, és úgy döntöttem, hogy a metróról fogok.

A tokiói metro nagyon nagy, nagyon hatékony és nagyon érdekes. Azt mondjuk nem lehet elmondani róla hogy szép lenne, de amikor 238723 állomás van egy hálózatban, nyilván nem fognak külön dizájnt csinálni mindegyikre. Összesen 12 vonal van egyébként, ebből 8 a Tokyo Metro nevű cégé, a maradék 4 pedig a város kezében van (TOEI). A 13. vonalat most építik, ez asszem szintén a Tokyo Metróé lesz. Hogy ne legyen minden olyan szép és jó, a két cég nem barátkozik annyira, és ha mondjuk az egyik cég valamelyik vonalán megváltott jegyeddel átmész a valamelyikre a másiknál a kapuk röhögve záródnak be előtted. A bérletem se érvényes a TOEI vonalaira, de valahogy nincs is rájuk szükség soha.

Ha a metró szóba jön, mindenki azt kérdezi hogyan lehet eligazodni benne. Elég egyszerűen, minden szépen ki van írva angolul is, tele van információs táblákkal meg térképekkel minden állomás. Máshogy nem is működne a dolog, mert akkorák az állomások, hogy a japánok is simán eltévednének bennük. Rendesen földalatti városok vannak, különösen a frekventáltabb részeken. Tele vannak üzletekkel és éttermekkel, van hogy az állomásról kimenve az ember eleve egy bevásárlóközpontba érkezik. Sokszor át lehet sétálni egy másik állomásra a föld alatt, úgyhogy simán lehet kilométereket gyalogolni odalent. Egy valami viszont biztos, otthon biztos hogy többet szívnak a turisták mint itt, pedig a mi írásunkat mindenki el tudja olvasni.

Mivel több millióan utaznak naponta metróval, fontos hogy minden olajozottan és gyorsan menjen. Erre a legjobb példa a mindenhol megtalálható ellenőrzőkapu, ami kb fél másodperc alatt bescanneli és feldolgozza a jegyedet, valamint típustól függően még printel is rá meg ki is lyukasztja. Mindezt teljesen függetlenül attól, hogy melyik irányban és melyik oldalával felfelé tetted be a gépbe. Ráadásul a kapukat két irányból is meg lehet közelíteni, ugyanis ugyanott kell kimenni ahol be. Azt, hogy épp melyik irányból aktív a kapu egy kis nyíl vagy egy behajtani tilos jel mutatja. Ez persze idővel változik, attól függően, hogy melyik irányba mekkora a forgalom. Sokszor az utasok maguk állítják át őket azzal, hogy áthaladnak rajtuk.

Na és mit csinálnak a japánok a metrón? A három legnépszerűbb tevékenység az alvás, a zenehallgatás + mobil/nintendo ds/psp buzerálás és az olvasás. A japánok egyébként agyonhajszolt életmódjuk miatt bárhol bármilyen formában képesek aludni, úgyhogy nem csoda, hogy a metrón is egyből elalszanak, ahogy leülnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár a mobiltelefon láthatóan nagyon fontos része életüknek, mégse telefonál senki a vonatokon. Itt nem hallasz félpercenként valami rohadt menőnek szánt csengőhangot amit a tahó paraszt direkt végighallgat mielőtt felveszi a telefont hogy mindenki más megtudja hogy mennyire trendi is ő, és főleg nem kezdenek el ordítani utána bele hogy "Jaúvan ittvagyokám Kőűbányakispesten mán!"

Többet most nem írok, mert dolgozni is kellene. Kattintsatok a képre a metrós válogatáshoz.

Ma reggelre elvonultak a felhők, így ismét szinte kibírhatatlan hőség ült rá a Big Sight tetőteraszára, de a rendezvény résztvevői nem nagyon zavartatták magukat, elvégre nagy részük már hónapok óta készül erre. A nap legnépszerűbb jelmeze egyértelműen a cselédlány egyenruha volt, cselédlány hordák kószáltak mindenfelé. De azért jóból is megárt a sok, háromkor szerencsére vége is lett a bulinak. Egyebet nem tudok elmondani. Ja, az SS tiszt üdvözli Harry herceget! ;)

Mivel az eső felborította a tervezett programot és egyébként is meg akartam nézni miért van Joypolis-szal teleplakátolva a metró, elsétáltam az Odaiba túloldalán lévő SEGA által működtetett játékterem-fedett vidámpark komplexumhoz.

Odaiba egyébként egy mesterséges sziget, ahol egy megaprojekt keretében futurisztikus lakótelepeket akartak létrehozni a nyolcvanas évek vege felé, de mivel a 90-es évek elején a gazdaság kicsit megzuhant, durván megkurtították a projektet és alig valósult meg valami belőle. Pár évvel később viszont újragondolták a dolgot, és úgy döntöttek, hogy szórakoztatóközpontok is épülhetnek. Azóta a környék virágzásnak indult és egymást érik a hotelek meg a hatalmas bevásárlóközpontok. Itt található a Fuji TV hihetetlenül kinéző székháza, a Telecom Center nevű, szintén elég elvetemült épület, valamint a világ egyik legnagyobb óriáskereke is. Bár van még elég sok üres terület, azért akármerre néz az ember, építkezést biztosan lát.

Hétvégenként Odaiba megtelik emberekkel, és rengeteg fiatal párt látni. A japán srácok ide hívják randira a lányokat, akik közül meglepő módon sokan nagyon divatos kimonót viselnek.

A szigetet többféle módon meg lehet közelíteni, de a legjobb a Yurikamome nevű teljesen automata vasút, amivel már csak azért is megéri utazni, mert az emelt pályának köszönhetően fantasztikus a kilátás belőle. Ha az ember megunta a látványt (ha van ilyen egyáltalán), akkor érdemesebb viszont a Rinkai nevű vasútvonalat igénybe venni, mert azért a Yurikamoménak húzós ára van - kb 1500Ft egy retúrjegy.

A Joypolis a Decks nevű bevásárlóközpont mellett van (Odaiba-kahin Koen megálló) és mindenféle videojátékot meg izgalmas kalandot ígér, de igazából a játékgépektől nem voltam elájulva, a fedett vidámparkok pedig méretükből adódóan nem vehetik fel a versenyt komolyabb helyekkel. A lehúzás viszont megy rendesen, azzal kezdődik az egész, hogy meg kell venni egy kb 900Ft-os jegyet, csak hogy bemehessen az ember és odabent még külön fizetni kell minden egyes attrakciókért. A sorok ráadásul nagyon hosszúak voltak, és nem volt kedvem 115 percig sorban állni egy fél perces pörgésért a Spin bullet nevű hullámvasúton.

Egy jó cucc volt azért, a "ki-fog-a-másik-kezére-csapni-kalapáccsal" játék, ahol egy gombot kell minél gyorsabban nyomogatni és aki veszít, az kap a kezére egyet a kalapáccsal. Mindig lenyűgöz a japánok enyhe szadizmussal kevert kreativitása. ;)

Mivel tegnap kicsit sok volt az a harmincvalahány fok a tűző napon, nem bántam, hogy felhős volt az ég ma délelőtt. Valami csöpögött is, de nem tűnt vészesnek. Mire kiértem a magasvasúttal a Big Sighthoz Tokió belvárosa egész egyszerűen eltűnst. Akkor már sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben. Hogy stílszerűen fogalmazzak, jött egy felhő és leszállt közénk. Az eső elkezdett ömleni, a tömeg pedig bevonult ez alá a hatalmas futurisztikus építmény alá. Ez egész addig jó ötletnek tűnt, amíg meg nem jött a szél is a viharral, mert onnantól kezdve vízszintesen esett az eső, és azok, akik nem tudtak hirtelen beállni valami információs tábla mőgé, hanyatt homlok menekültek le az aluljáróba. Egy pillanatra meg is ijedtem, mert a Tokióban amúgy nagyon gyakori terelőemberek (folyamatosan megafonba dumáló vagy világító bottal hadonászó figurák) igencsak izgatottan irányították az aluljáróba az embereket.

Errefelé egyébként igen sok látszólag teljesen felesleges állás van. Van, ahol csak azért tartanak egy embert, hogy köszöngessen, vagy hogy azt ismételgesse a megafonba hogy a mozgólépcső bal oldalára állj. Van aki egy táblát tart a kezében egész nap. Hajnali háromkor egy útépítésnél az egyik munkás egy világító bottal vetődött mellém, hogy még véletlenül se menjek az egyébként bólyákkal szépen elkerített területre. A Citibank ATM termében pedig mindig ugyanott áll egy csaj egy dobozzal a kezében, a másik oldalon pedig egy biztonsági őr áll, az is fix helyen.

Visszatérve az esőre, végülis elállt egy idő után és ismét a zuhanyzós Ariake Mallban kötöttem ki, ahol az esőnek köszönhetően annyian voltak, hogy már a földre is alig tudtam leülni. Mint később kiderült, a cosplayerek a szomszédos TFT Building halljába tették át a székhelyüket, de mivel a shashinhoz chikettot kellett szerezni és vakut se vittem, ezért nem fotóztam. Holnapra jó időt mondanak, hátha több szerencsénk lesz.

Na, már itt volt az ideje valami kontentet pakolni a blogra, ezért úgy döntöttem elmegyek megnézni a 70. Comiket manga rajongói fesztivált a Big Sightnak nevezett, egyébként valóban monumentális és látványos kiállítási központban. A Comiket (Comic Market) fesztivált évente kétszer rendezik meg, nyáron és télen. Ez azért jó, mert így vagy megsülnek vagy pedig megfagynak a cosplayes (costume play) lányok és fiúk. A rendezvény egyik fontos eleme ugyanis az, hogy az igazán hardkór mangarajongók beöltöznek kedvenc szereplőjüknek és így pózolnak a kamerák előtt. Emellett persze venni is lehet mindenféle képregénykülönlegességeket, már ha van kedve az embernek órákig sorba állni értük. Mivel maximum a hangutánzó szavakat vagyok képes elolvasni ezekből, annyira nem erőltettem a dolgot.

Először azért megpróbáltam bemenni az egyik csarnokba körülnézni, de a hömpölygő tömeg láttán inkább visszafordultam és felmentem a hatalmas méretű teraszra, ahol a cosplay részleg volt. A külföldiek számára feldolgozhatatlanul szürreális látvány hatására az ember transzba esik és az "ezt nem hiszem el bazzeg" mondatot ismételgeti rendszeresen, de ez végülis Tokióban teljesen normális állapot. Úgy néz ki az egész mint a Heathrow reptér mostanában... Tömeg van, gurulós bőröndök mindenfelé, meg rengeteg fotós. Londonban kisebb a Super Mario - sűrűrség, de a káosz ugyanakkora. Sajnos leírni lehetetlen, ezért inkább beszéljenek a képek.

A pózolással egybekötött fotózás egyébként reggel 10-tol délután 4-5-ig tart, aztán szépen hazamegy mindenki, már ha tud, mert azért ez a több tízezer ember még az itteni, elég jól terhelhető tömegközlekedést is megborítja kicsit. A Comiket 3 napja alatt kb fél millió látogatóra számítanak.

Itt egy pár kép a környékről. Shintomichoban lakom, ami a híres Ginza negyed mellett van. Ginza tele van a legmenőbb márkák boltjaival meg össze-vissza szédelgő turistákkal. Állítólag annyira magasak az ingatlanárak errefelé, hogy az összes bolt veszteséges, de hát a presztízs ugye. Pár éve 50 millió forint felett volt egy négyzetméter ára a Ginza streeten. Ez Shintomichora már nem igaz, de ettől függetlenül szerintem barátságos. :)Ginza pedig - mint majdnem bármi ebben a városban - kivilágítva gyönyörű. Még több fotó várható.

Tokió, reggel 9:00, szakadó eső, de a hajam még mindig király. Na de ne rohanjunk ennyire előre. A 12 milliós metropoliszba érkező embereket először a reptéri bevándorlási pult és az előtte kígyózó sor, utána a mátrixos autópálya, végül pedig a totális kultúrsokk fogadja, ami leginkább a hol a fenében vagyok és egyáltalán mi a halál történik kérdéskörben nyilvánul meg - lásd Lost in Translation. Ezen az oldalon Tokió különleges, európai szemmel nézve sokszor furcsa és érthetetlen világát szeretném a saját tapasztalataimon keresztül a lehetőségekhez mérten bemutatni az elkövetkező közel három hónapban. De ha nem is sikerül, lesz sok kép, amit lehet nézegetni! ;)